Zalakaros üdülőváros Zala megye Nagykanizsai járásában, a Zalaapáti-hát területén. A megye délkeleti részén, Keszthely és Nagykanizsa között fekszik, a településen működő termálfürdőnek köszönheti idegenforgalmát. A Magyar Fürdővárosok Szövetségének tagja. Kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött vendégéjszakák tekintetében Magyarország 7. legnépszerűbb települése. A városban polgárőrség működik.

Története

A település első említése 1254-ből való Korus néven. Ekkor a faluban földdel rendelkező, magyar ajkú várszolgák éltek, majd IV. Béla király felesége idegen telepeseket hozott ide.

1430-ban épült meg temploma az akkor már valószínűleg Somogy megye részét képező településen. A török idők komoly terheket róttak a falura, mivel mind a törökök, mind a Kanizsa várában szolgáló végvári katonák dézsmálták az ittélők terményeit. Ennek következtében lakossága szinte teljes mértékben elfogyott.

A 18. században mint mezővárost említik a települést, amely azonban csak a környező mocsarak 19. század végi, elsősorban a Déli Vasút megépítéséhez köthető lecsapolását követően indulhatott kisebb fejlődésnek. Az 1920-as években kapcsolódott be a közlekedésbe helyközi autóbusz járatokkal. Ekkortájt épült meg a helyi postahivatal is. A második világháborút követően megindult az elvándorlás, melynek elsődleges iránya a nagyban iparosodó Nagykanizsa lett.

1962-ben termálvizet találtak a településen, és 1965-ben megnyílt a gyógyfürdő, melyet fennállása óta több mint 20 millió pihenni, gyógyulni vágyó ember keresett fel. A település és az üdülőterület fejlesztését és rendezését szolgáló tervek 1969-70-ben készültek el (ZALATERV/Kiss Tamás). A fürdőnek köszönhetően beindult az idegenforgalom. A Zalakarosi Üdülőterületfejlesztési Bizottság hatékony irányításával szervezett fejlesztés, gyors fejlődés indult meg. Zalakaros 1984-ben kapott nagyközségi rangot. 1987-ben új óvoda, illetve gázvezeték-hálózat, majd 1990-ben új iskola létesült. Zalakaros a rendszerváltás után is jelentős idegenforgalmi központ maradt, ám a térségben megjelenő újabb gyógyfürdők komoly konkurenciát jelenthetnek az 1997-ben városi rangot kapott településnek.

FORRÁS:  WIKIPÉDIA

VÁNDOR LÁSZLÓ

ZALAKAROS ÉS KÖRNYÉKÉNEK

TÖRTÉNETE AZ ŐSIDŐKTŐL A TÖRÖK KOR VÉGÉIG

I. AZ ŐSIDŐKTŐL A HONFOGLALÁSIG

A város az Alsó-Zalavölgy nyugati partját kísérő dombvonulat lábánál, a Balatonba siető patakok által elmocsarasított Zalavölgy alsó teraszán fekszik. Az egykor itt élt emberek hátrahagyott emlékeit pár évtizeddel ezelőtt még egyáltalán nem ismertük. S bár Zalakaros területén a későbbiekben sem folytak jelentősebb régészeti feltárások, a térségben végzett szisztematikus régészeti terepbejárások és az 1980-1985 között a Kis-Balaton I. víztározó építésével egy időben végzett régészeti kutatások alapján ma mégis megbízható képet rajzolhatunk arról, milyen kulturális hatások és népmozgások érintették ezt a vidéket a magyarság betelepülését megelőző évezredekben.1

Megyénk ősállati maradványokban különösen gazdag területén már az őskőkorban (paleolitikum) megjelentek az első emberek, akik vadászataik alkalmával minden bizonnyal becserkészték az Alsó-Zalavölgy partjainak állatvilágát is.

Az ember konkrét nyomait azonban egyelőre csak mintegy 7000 évvel ezelőttről, az újkőkor (neolitikum) időszakából tudjuk kimutatni, amikor már nagyobb számban meg is telepedtek ezen a tájon. Ez a korszak az emberiség fejlődésének egyik legjelentősebb szakasza. Ekkor ismerkedik meg az ember a földművelés alapelemeivel, az agyagedény készítésének tudományával, tér át a letelepült életmódra és bár szerszámait még mindig kőből készíti, de már gondosan megmunkálja, csiszolja azokat. Zalakaros vidékén a jellegzetes edénydíszítési módja után dunántúli vonaldíszes kultúrának nevezett középső új kőkori műveltség népességéről vannak az első biztos adataink. E kultúra emberei házaikat a vízhez közel építették fel, mi-ként a Zalakarossal szomszédos Garabonc-Ófalu dűlőben, ahol a mocsárba félszigetként benyúló lelőhelyen díszesen karcolt és festett edényeik töredékeit találtuk meg.2

Ugyancsak az Alsó-Zalavölgy régészeti lelőhelyei alapján rekonstruálható a tájék késő újkőkori, rézkori és kora bronzkori településtörténete. Valószínűleg e korszakok egyikéből való az az őskoritelepülés, amelynek nyomait a karosi fürdőtől délre fekvő üdülő területén ismertük meg. Az építkezés során mintegy 80 x 40 m-es területen kerültek elő kerámiatöredékek, melyek sajnos nagyon jellegtelenek, ezért pontosabb kormeghatározásra alkalmatlanok.3

Garabonc-Ófalu dűlőben, a félsziget északnyugati szélén bukkantunk egy kisebb kiterjedésű telepre, melyet a késői bronzkorban az ún. halom-síros kultúra kései fázisában létesítettek. Harcias természetű, pásztorkodással foglalkozó lakói a Kr. e. 13. században a Rajna vidékéről és az Alpok térségéből érkeztek hozzánk. Kultúrájukat - miután a népesség nevét írásos forrásból még nem ismerjük- jellegzetes temetkezési szokásuk alapján nevezték el.

Egy évszázad múlva ugyanerről a forrásterületről indult ki az a népikulturális átalakulás, melyet eltérő temetkezési szokása alapján urnamezős kultúrának nevezett el a szakirodalom. Ennek az új népességnek a műveltség korai fázisába tartozó települése szintén Garabonc-Ófalu félszigeten, annak északkeleti felén terült el, míg sírjaikat a félsziget délnyugati részén tártuk fel.4 A késő bronzkorban azonban Zalakaros területén is lehetett egy kisebb település, melynek nyomaira abban a homokbányában leltünk, amit a város északi szélén, a Zalamerenyére vezető bekötőúttól délre fekvő dombba vágtak. Az itt végzett leletmentés során egy dózer által erősen megrongált késő bronzkori tárolóverem, esetleg sír leleteit mentettük meg. Egy nagyméretű vöröses és sárgás színű, ujjbenyomásos bordadíszű és egy feketés színű edény darabjait sikerült összegyűjteni.5

A Kr. e. 4. századtól újabb jelentős népmozgások indultak ki az Alpoktól északra eső területekről. A késő vaskori kelta nép több hullámban szállta meg a Dunántúlt, ahol törzsi szervezetének megfelelően építette ki települési hálózatát. Karoshoz legközelebb ismét csak Garabonc-Ófalu dűlőben kerültek napvilágra félig földbe vájt házai és egy fazekaskemence, amiben már korongolt edényeket égettek ki.6 Ugyancsak jelentős település volt ebben az időszakban Galambokon is. Az itt élt kelták temetője a község mai temetőjének helyén volt. Az itt előkerült sírok leleteit, karpereceket, nyakláncot és cserépedényeket a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi.7

A kelta törzsek uralmának a római birodalom katonái vetettek véget. A rómaiak Kr. e. 13 és 9 között vezetett hadjáratukkal előbb a Dráva-Száva közét, majd látványosabb csaták nélkül az 1. század közepéig az egész Dunántúlt hatalmuk alá hajtották, s Pannónia provincia néven birodalmukhoz csatolták. Az itt élt kelta törzsek békésen alávetették magukat új uraiknak, fokozatosan romanizálódtak. A gyorsan kiépülő úthálózat és közigazgatási rendszer, az élénk kereskedelem és a békés életkörülmények a tartomány védett belsejében fekvő Zalakaros és környéke területét virágzó kultúrtájjá változtatták. A közelben haladt el az egyik legfontosabb nemzetközi kereskedelmi útvonal, ami az Adria partjáról kiindulva Letenye táján lépte át a Murát, majd a Dunántúlt átlósan átszelve Aquincumig (a mai Budapest környékéig) és onnan tovább Kijevig hatolt. Ez a főút, melynek gazdasági előnyeit vidékünk lakossága is élvezhette, nagyjából a régi 7-es út nyomvonalán haladva a Balatonmagyaród-hídvégpusztai átkelőn keresztül nyugatról kerülte meg a Balatont és annak északi partján haladt tovább kelet felé. A késő római időkben, a Kr. u. 4. századtól a fenékpusztai erőd és a vörsi révátkelő játszott fontos szerepet térségünkben.8

A virágzó gazdaságnak, békés életnek a hunok vad hordái és a hozzájuk csatlakozott germán törzsek vetettek véget, akik néhány évtized alatt (420-as évektől 453-455-ig) teljesen átrajzolták Európa politikai térképét. Felbomlott a provinciák láncára fűzött római birodalom, a létbizonytalanság a társadalom minden rétegét elérte, a békés kereskedelem útvonalai pusztító hadjáratok közvetítőivé váltak. Egész tartományok népessége, így Pannónia lakosainak nagy része is békésebb tájakra (főleg Itáliába) költözött, a helyben maradtak pedig jól védhető erődítések falai mögé (vidékünkön Keszt-hely-Fenékpuszta védelmébe) húzódtak. Ez a népesség egyre fogyó számban élte meg a népvándorlás újabb és újabb hullámait, előbb a keleti gótok (456-526) majd a langobárdok (526-568), végül az avarok „honfoglalását".

Ebből a mozgalmas időszakból a fenékpusztai erődtől nyugatra alig ismerünk régészeti emléket, csak a Balatonmagyaród határában előkerült leletek utalnak gyér 5. századi lakottságra.9

A Kárpát-medence történetében új fejezet kezdődött, amikor ismét egy keleti, belső-ázsiai, a „magát avarnak nevező" lovasnomád nép és a hozzájuk csatlakozott szlávok szállták meg a Duna völgyét (568). Uralmuk kiterjedt a Duna mindkét oldalára, az általuk létrehozott avar kaganátus -hosszú idő után újra - az egész Kárpát-medencét egységes politikai keretbe foglalta. A 6. század végén, 7. század elején a Zala völgyében megtelepült avarok egy velük együtt ide telepített szláv törzzsel (feltehetően a Kö-zépső-Dnyeszter vidékéről 600 táján elszármazott du[d]lebekkel) együtt közös településeket és temetőket hoztak létre. Zalakaros körzetében Zalakomárban (Kiskomárom-Lesvári dűlő) tártuk fel egy temetőjüket -ahol az avar harcosokat fegyverrel, lóval és gyakran feleségükkel koporsóban, míg a szlávokat elhamvasztva többnyire egy cserépurnában temették el -, településmaradványaik pedig Balatonmagyaród határának több pontján is napvilágra kerültek.10 Egy ebből a korszakból származó hulladékgödörre Zalakaros területén, a Zalamerenyére vezető út melletti, már említett homokbányában is rábukkantunk. A gödörben átégett, deszkalenyomatos agyagtapasztás- és homokkő darabok egy elbontott ház maradványaira utalhattak, míg a hullámvonalköteggel díszített edénytöredékek és vaddisznócsontok az itt élők életmódjába engedtek bepillantást.11

Vidékünk a 7. század végén ismeretlen okok miatt egy időre elnéptelenedett, s csak az avar kaganátus végnapjaiban, a 8. század végén népesült be újra. Ekkor jórészt a korábban itt élt avar-szláv kevert népesség leszármazottjai tértek vissza őseik földjére. Viseletük elemei az idők folyamán sokat változtak, a férfiak övdíszeit például domborított díszű bronz és ezüstlemez helyett bronzból öntötték és mesés griffekkel, indákkal díszítették, megváltoztak a fegyvertípusok és a nők ékszerei is, a temetkezéskor azonban változatlanul követték őseik szokásait.12

Az avar kaganátust Nagy Károly császár - inkább a diplomácia, mint a fegyverek erejével - a 8. század végén, 9. század elején néhány évtized alatt felszámolta, s a több részre szakadt avar szállásterületből a Dunántúlt - római mintára - Pannónia provincia néven a Karoling birodalomhoz csatolta. Egy szerencsésen ránk maradt 9. századi írásos forrás, a bajorok és karantán szlávok megtéréséről szóló, 870 körül Salzburgban írt mű alapján részletes ismereteink vannak a Dél-Dunántúl ezen időszakának történetéről. Nagy Károly utóda, Német Lajos császár a 840-es évek elején Pannónia tartomány „alsó" (déli) felében a Zala folyó alsó folyásának vidékét előbb hűbérbe, majd teljes tulajdonba adta egy bizonyos Pribinának, akit Mojmír morva fejedelem űzött el nyitrai birtokából a 830-as évek elején. A keresztény hitre tért, grófi rangot (comes) kapott Pribina „mindenünnen népeket gyűjtött maga köré" s új birtoka központjában, Mosaburgban, urbs paludarumban (= „Mocsárvár", amit a régészeti kutatás Zalavár-Várszigettel azonosított) erős várat építtetett.13 850-ben megépült az első templom is, amit Mária tiszteletére szenteltek fel, majd gyors egymásutánban az ő, és 861-ben bekövetkezett halála után fia, Kocel uralkodása alatt további 32 templom épült. Köztük voltak szerényebb, fából készültek, mint aminek nyomait Zalaszabar-Borjúállás szigeten14 tárta fel a régész ásója, de olyan jelentős kőtemplomok is, mint a Zalavár-Récéskút szigeten helyreállított háromhajós bazilika,15 vagy a legutóbbi évtizedben a Várszigeten feltárt, nyugati mintára épült, 50 m hosszú, háromhajós zarándoktemplom, ami a korabeli Közép-Európa eddig ismert leghatalmasabb temploma volt.16 A mosaburgi grófság fénykorában annak ura, Kocel levelezésben állt korának hatalmasságaival, a római pápával és a Karoling birodalom császárával, s rendszeresen itt töltötte a karácsonyt a salzburgi érsek és kísérete is. Kocel döntő szerepet játszott abban is, hogy a szlávok apostolát, a keleti egyház alapítóját, Methódot a pápa 873-ban Pannónia érsekévé nevezte ki.

A szigeteken és a mocsaras Zala völgy parti sávjain ebben az időben számos új település épült, ahol a grófi székhely és a nemesi kíséret tagjai számára különböző szolgáltatásokat végző köznép házai álltak. A Zalakaroshoz közeli Garabonc-Ófalu dűlőben két ilyen nagycsalád temetőjét tártuk fel. A temetők egyikében - a sírokba tett sarkantyúk és fegyverek alapján - katonai kíséret adásával szolgálókat, míg a másikba szerényebb feladatot ellátó családok halottait temették el. Egy még szegényebb, talán rabszolga sorú közösség gyakran szokatlan pozícióban eltemetett halottait rejtette a Zalaszabar-Dezső szigeten feltárt temető.17

A Délnyugat-Dunántúl nagy részét magába foglaló mosaburgi kora feudális grófság alaplakossága a korábbi századokban itt megtelepült avar-szláv keverék népesség volt, amihez újonnan dunai bolgár, morva-szláv, alpesi szláv (karantán, ószlovén) és kisebb részben bajor, frank, alemann nyelvű családok csatlakoztak. Ez a lakosság a magyar honfoglalás után is helyben maradt, míg uraik az Alpok bércei közé vagy Salzburg, Regensburg környéki ősi családi fészkeikbe húzódtak vissza.

II. KAROS A KÖZÉPKORBAN A kezdetek (A magyar honfoglalástól 1254-ig)

Miután a honfoglaló magyarság birtokába vette a Kárpát-medence keleti felét, 900-ban, egy észak-itáliai kalandozó hadjáratból hazatérőben megszállta a Dunántúl területét is és hatalmi övezetének határait az Alpok lábáig terjesztette ki. De nem szállta meg egyenletesen az egész területet, hanem csak a nagyállattartó életmódjának leginkább megfelelő vidékeket és a stratégiailag fontos pontokat foglalta el, az erdő- és hegyvidéket lakatlanul hagyta.

Érdekes helyzet alakult ki Mosaburg (Zalavár) vidékén, melynek vonzáskörzetébe Zalakaros mai területe is beletartozott. Ezen, a 10. század elején még sűrűn lakott vidéken honfoglaló őseink nem települtek az őslakosok közé, hanem, miként az e korszakból származó faluneveink (Örs= Vörs, Berény, Besenyő, Kér, Keszi, Oszlár) mutatják,18 egy csoportban a Balaton délnyugati csücskéhez települtek, s innen ellenőrizték a meghódított Karoling grófság, Mosaburg területét, ahol a régészeti kutatások eredményei szerint az őslakosság a század első felében is zavartalanul tovább élt. A megszállást vezető Kál harka (ez a tisztségnév a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb méltóságát jelölte) és fia, a kalandozó hadjáratok révén elhíresült Bulcsú valószínűleg megelégedtek azzal, hogy az itt talált népek adót fizetnek, és szolgáltatásokat nyújtanak számukra. Nem telepítettek magyar katonaelemeket a mocsárvidékre, sőt eddigi ismereteink szerint azon túlra, a belső zalai dombvidékre sem.

955-ben a nyugati törzsek vezetői és azok katonai kíséretének színejava - köztük Bulcsú és legjobb vitézei - a Lech mezei csatában odavesztek. A honfoglalás óta eléggé háttérbe szorított fejedelmi törzs akkori vezetője, Taksony azonnal kihasználta ezt, s kiterjesztette hatalmát a nyugati vidékekre. Tette a magyar szállásterület megvédése érdekében is fontos lépés volt. Az előretörő német hódítás miatt a nagyfejedelem az addig az Enns folyóig, térségünkben pedig Grazig érő gyepű vonalát beljebb, a Lajtától a Muráig húzódó, jól védhető sáv mögé húzta vissza. Ezzel egy időben feltehetően a Mosaburg (Zalavár) körüli településtömböt is megbontotta, s a lakosság egy részét a Zalát kísérő dombhátakon létesített új falvakba telepítette át.

Az Alsó-Zalavölgy egyedülállóan sűrű lakottsága, jól működő és adóképes gazdasága bizonyosan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy első királyunk, Szent István az ország közigazgatásának megszervezésekor itt alakította ki a megye központját. A Balaton északi partja és a Dráva-vidék között létrehozott megyét valószínűleg első ispánja és hasonnevű székhelye után Kolonnak nevezték el.19 Colon civitas, a megyeközpont feltehetően a mai Zalakomár (Kiskomárom) és Balatonmagyaród közötti királyi út mellett állt, s határos lehetett a mai Karossal. Megyeközponti jogállása azonban valószínűleg már a 11. század vége felé megszűnt, de mint falu, majd mezőváros, egészen a török időkig virágzó település maradt. Elpusztulása után nem épült újjá, de lakott pusztaként még az 1960-as években is létezett.20

Karos nevével a 13. században találkozunk először az írott forrásokban. Nyelvészeink a név kialakulását kétféleképpen magyarázzák. Az egyik szerint magyar, személynévi eredetű. A régi magyar személynevek egyike volt a Karos is, amely eredetét tekintve a karos (<: kar) melléknévből származik. De eredhet szlávból is, hiszen a szerb-horvátban (Karusic), a bolgárban (Karyuu) és a csehben (Karus) is megtaláljuk.21 Utóbbi eredet valószínűsége mellett szól, hogy a környező települések többsége is szláv eredetű nevet visel - Galambok, Komár(om), Kolon, Merenye, Garabonc -, melyek névadója a még az avar-Karoling időből itt maradt népesség lehetett.

Karos királyi birtok (1254-1355)

A 13. századtól már a fennmaradt oklevelek is segítenek abban, hogy Karos és környéke történetét megismerjük, birtokviszonyait megrajzolhassuk. Tekintsünk végig előbb a szomszédok során.

A szomszédok közül az északnyugatit, Merenyét 1203-ban említi először hiteles forrás, amely ekkor már a veszprémi káptalan birtoka. A hagyomány szerint a falut Adelhaid, Szent László felesége adományozta az egyháznak.22 Északkeletről Garabonccal volt közös a határ. Garabonccal csak 1335-ben találkozunk írásos forrásban, amikor a szomszédos Merenyével együtt Veszprém birtoka volt.23 Keletről az egyik szomszéd Kolon volt, ami már a 13. században kikerül a királyi birtoktestből. Egy alkalommal a pannonhalmi monostor birtokaként említik, 1285-ben pedig már arról hallani, hogy Koloni Sefrid ispán (comes) fiai szőlőt vesznek Mere-nyén.24 Délkeleten az 1217-ben zalai várjobbágyok birtokában lévő Komár volt Karos szomszédja, akiktől IV. Béla király csere útján szerezte meg a falut.25 Később Komár két részre oszlott, Nagykomárra és Kiskomárra, vagy Kiskomáromra. Ez utóbbi Karos határos szomszédja. A déli szomszéd Galambok 1231-ben tűnik fel, amikor ura, Chernél végrendeletében birtoka felét feleségének, felét pedig a kanizsai (későbbi nevén murakeresztúri) apátságnak adományozta.26 A nyugaton fekvő Csapi is későn tűnik fel, első említése 1325-ből ismert, ekkor említik Egyed fiait, mint itteni nemeseket.27

Maga Karos a 13. század közepén, 1254-ben szerepelt először oklevélben, méghozzá olyan „szerencsésen", hogy ez alapján birtokviszonyairól és lakosságáról is átfogó képet nyerhetünk. Karos az oklevél szerint a zalai vár földje volt, amelyen várszolgák laktak, de várjobbágyoknak is volt itt földjük, sőt IV Béla felesége, Mária idegen telepeseket, hospeseket is hozott ide.28 Az oklevél is egy, a hospestk miatt kirobbant peres ügyben született. Ezek ugyanis lerombolták a Karossal határos Merenyének, a veszprémi egyház birtokának a határjeleit. Az okirat most előírta, hogy ezeket a határokat Imre király 1203-ban kelt adományozó oklevele alapján kell visszaállítani.29

Az oklevél pontosan meghatározta a településen élők jogállását. Ez a település a király birtoka volt, ami a közeli Kolonban, majd Zalavárott székelő ispán közvetlen fennhatósága alatt állt. Alaplakosságát a várszolgának (latinul először civisnek, majd castrensisnek) nevezett réteg adta. Feladatuk a várbirtokok művelése, a királyi uradalmak gazdasági munkái, adott esetben az ezt segítő kézműipari tevékenység volt. Ezek a népek eredendően a szolga, rabszolga rétegből kerültek ki. Vidékünk őslakossága is döntően ilyen jogállású volt.

A Karoson szintén birtokos várjobbágyok (latinul miles, majd iobagines castri) a királyi várhoz, mint megyeközponthoz kapcsolódó hűbéresek legkisebb számú, de a legelőkelőbb rétegét alkották. Eredetüket tekintve a király védelme alá húzódott szabad magyarokból és a meghódolt népek előkelőbbjeiből származtak. Közülük kerültek ki az ispánt segítő tisztségviselők, akik közigazgatási és gazdatiszti teendőket láttak el. Mint katonák, az ispán zászlaja alatt vonultak hadba és az ország határain túl is kötelesek voltak harcolni.30 Mint királyi hűbéresek, szolgálataikért a vár földjéből kaptak örök használatra szóló birtokot. E birtok csak a várjobbágy magva szakadásakor került vissza a várhoz.

A Karos és Merenye közti pert kirobbantó idegen telepesek (latinul hospesek) a királyság első századaiban kisebb, majd később mind nagyobb számban jöttek az országba, és sokan telepedtek meg a várbirtokon is. Ezek kezdetben szlávok, a 12. századtól kezdve azonban már túlnyomóan németek voltak. Jogilag szabadok, de gazdaságilag a földesuruktól függtek, mert mint úrbéresek művelték a tőlük kapott földeket, s ezért úrbért fizettek.

Adatainkból úgy tűnik, hogy IV. Béla és felesége, Laszkarisz Mária valamely oknál fogva különösen kedvelte vidékünket. A tatárjárás utáni időkben nemcsak Karosra, de Komárba is hoztak telepeseket. Ezek ittlétéről először az idézett 1254-es oklevélből tudunk. A későbbiekben a király tovább erősítette a telepesek helyzetét a térségben. Talán egy jelentős új királyi birtokközpont, esetleg egy város csírájának terve fogalmazódott meg akkor, amikor a Budáról az Adriához vezető főútvonal mentén összekapcsolódó birtokok, Komár és Karos területére igen nagyszámú új lakosságot hoztak. Ezeknek azonban a királyi szabad rendelkezésű földek már kevésnek bizonyultak: az itt birtokos várjobbágyok földjére, sőt a korábban egyházi kézre adott birtokokra is szükség lett, amiket a király csere útján meg is szerzett. Hogy a főleg Komárban lakó várjobbágyok birtokai milyen nagyok és értékük mekkora volt, arra a cserébe adott birtokok alapján következtethetünk. Az 1217-ben megnemesített komári Orosz (Wruz) fiai, Budue, Jakab és Karács 1260-ban Kiskallosdot,31 1263-ban komári Gubás és Szemere, valamint rokonaik a Nagyrécse (Récse) és Nagykanizsa (Kanizsa) közt fekvő Bille határában kaptak új birtokokat.32 Utóbbiak emellett Récsén is földhöz jutottak.33

Miután a király a vendég telepeseket beiktatta Komár birtokába, 1263-ban kiváltságlevelet adott ki részükre. Ebben falunagy-választási jogot, igazságügyi, szabad költözési, vagyonukkal szabad rendelkezési jogot adott nekik, megállapította fizetendő cenzusukat, és megkapták a hetivásár-tartás jogát is csütörtöki napra.34 A kor városi rangú településeinek kiváltságaival rendelkező jelentős településen IV. Béla házat építtetett magának.

Nem sokkal kevesebb jogot kaphatott ezzel egy időben Karos sem, sajnos azonban ez az adománylevél nem maradt fenn. De hogy ilyen Karos számára is készülhetett, arra azokból a kiváltságokból következtethetünk, melyek egy néhány évtizeddel későbbi esemény kapcsán váltak ismertté. A gyenge kezű IV. (Kun) László király alatt ugyanis meg is kezdődött már a nagy gonddal kialakított királyi uradalom eladományozása. 1276-ban a király Karos falut kiváltságaival - vásártartási, valamint a helység „folyó"-ján (a Merenye-Orosztony patakon) lévő átkelőnél vámszedesi jogával együtt - kárpótlásul adta a veszprémi egyháznak azoknak az értékeknek a fejében, melyek Csák Péter veszprémi dúlása alkalmával pusztultak el.35 Ugyanakkor az özvegy Erzsébet királyné is eladományozta Karos saját jogán bírt részeit ugyanezen okból.36

Az útvonal, amely a Zala folyó nyugati partján Zalabér és Galambok között húzódott, bizonyosan jelentős kereskedelmi szerepet játszott, hiszen négy helyen is szedtek rajta vámot: Szentgróton, Kehidán, Szabarban és Karoson.37 A vámszedés joga kezdetben királyi kiváltság (ius regalid) volt. Ez a jog a későbbiekben eladományozásokkal, új vámok állítására adott engedélyekkel, valamint a vámfizetés alóli mentességek adományozásával túlnyomóan magánosok kezébe került. A vámtulajdonosok kötelessége volt útvám esetében a hidak, töltések építése, átkelési eszközök készítése, így volt ez bizonyosan a karosi vám esetében is. Az ilyen kötelezettségre jó példát a közeli Szabarról ismerünk. Mikor 1459-ben Mátyás király itt vámszedesi jogot adományozott a helység földbirtokosainak, a Darabosoknak és a Püspököknek, kötelességükké tette, hogy a mocsaras vidéken hidakat és töltéseket készítsenek, különben az adomány érvénytelen.38 Az útvám ilyenképpen való rendben tartását a középkorban törvények is szabályozták (1435:XXIII), mint ahogy azt is, hogy mi az eljárás akkor, ha ezen a létesítmények hibájából az utast kár éri (1492:LXXXVII).

A Zalában található 39 középkori vámhely közül kettőnek a tarifái megmaradtak, és szerencsés módon ezek közül az egyik a karosi volt.

Bár ez a tarifa, akárcsak a több évszázaddal későbbi végedi (ma Zalavég), nem igazán részletes, mégis összehasonlíthatatlanul több információt ad, mint az a néhány apróbb adat, amely néhány más vám jövedelmezőségéről szól.40

Karos a középkorban számos alkalommal határkonfliktusba került északi szomszédjával, s ez századokon át sem csillapult. Pedig éppen Merenyének, a veszprémi püspökség ősi birtokának a határairól már a 12. század vége óta királyi oklevél szólt. A falut a 11. században említő oklevelek (Szent István 1019. évi és 1024. évi oklevele, Szent László 1082. évi oklevele) „hamisak", csak későbbi átiratban maradtak ránk. Az 1082. évi oklevél szerint Merenyét a veszprémi egyház Szent László feleségétől, Adelhaidtől kapta. Ez a hagyomány bekerült az első, 1203-ban kelt hiteles oklevélbe is.41 Ebben az oklevélben Imre király Kalenda püspök kérésére Cumpurdinus ispánt küldte ki, hogy járja meg a falu határait úgy, mint azok III. Béla idejében voltak.42

Így azután csak találgathatjuk, hogy miért törtek ki határvillongások Csák nembeli Demeterrel, a karosi várjobbágyokkal, várszolgákkal és a királyné itteni hospeseivel a 13. század végén. Talán a szabdalt felszínű szőlőhegyek területén nem voltak pontosan azonosíthatók a határjelek s ezek mentén újultak fel a viták akkor, amikor Karos a két falu pár évtizednyi veszprémi püspökséghez tartozása után új földesurat kapott. IV. László király ugyanis Komár és Galambok birtokokat a Csák nembeli Demeter bánnak és fiának, Móricnak adta. Móric később domonkos szerzetes lesz, s ezen birtokait 1331-ben a győri káptalan előtt rokonának, a Pécz nembeli Miklós comesnek adományozta.43 Hogy ekkor mi történt, mi sem, nem tudjuk, - a legvalószínűbb talán, hogy miként az interregnum alatt sok más esetben is, valakik ezeket is elbitorolták - tény azonban, hogy 1355-ben Karost, Komárt és Galambokot ismét a király kezén találjuk.

Karos történetében fontos esemény volt az az egyházi villongás is, ami ugyancsak a 13. század közepén zajlott le. 1256-ban az esztergomi érsek által tartott zsinaton Balázs zalavári apát panaszt emelt Kaplony nembeli Zlaudus veszprémi püspök ellen, mert a püspök nemcsak az őt és apátságát Szent István király adományából megillető tizedeket foglalta el, de a törvényes rendelkezések ellenére is több, az ő fennhatósága alatt álló misés-papot és káplánt zaklatott. A püspök válaszában azt állította, hogy az apát az ő egyházmegyéje több papját jogtalanul az ő egyházához kapcsolta, márpedig egyházi joghatóságának semmi alapja nincs. Ekkor az apát az ott jelenlevő komári, karosi, koloni, radai, szabari, rokolyám, pacsai, igrici és rajki plébánosokat kérte tanúként, akik azt vallották, hogy ők és még több társuk mindig is a zalai apát és egyháza joghatósága alatt álltak, neki engedelmeskedtek, s ő évente zsinatot tartott nekik. A vallomások meghallgatása után az érsek az ügyben az apát javára döntött.44

Ezen oklevél alapján tehát - függetlenül annak keltezési bizonytalanságától - Karos azon plébániák közé tartozott, melyek a zalavári apátságnak tizedet fizettek, s amelyek felett az apát főpásztori jogokat gyakorolt. Ezeket a helyeket már az apátság 1019. évi („hamis") alapítólevele is felsorolja. Karos tehát igen korai település, melynek már a 13. század közepe táján biztosan volt temploma és plébániája is.

Karos az óbudai prépostság birtokában (1355-1566)

A Csák nem néhány évtizednyi birtoklása után rövid időre ismét királyi kézre kerültek vidékünk falvai. De Nagy Lajos király már 1355-ben Karost, Komárral, Galambokkal és Szentpéterrel együtt a budai (óbudai) káptalannak adta kárpótlásul. Ettől kezdve Karos sok évszázadra egyházi birtok lett.45

A király ezen adományozásának okait jól ismerjük. Óbuda városában ugyanis ez időben megoszlottak a birtokosi jogok a király-királyné és a prépostok között. A királyi birtokon élők nemigen tűrték a prépostok fennhatóságát, a jövedelmek behajtását pedig gyakran a királyi alkalmazottak is akadályozták. Ezért I. Lajos először azt gondolta, hogy a káptalant elhelyezi Óbudáról (1353), majd mégis úgy határozott, hogy inkább pontos határvonallal választja el a királyi birtokokat a prépostság és káptalan földjétől. Ennek során viszály támadt a várnagy és az egyháziak között bizonyos jogok gyakorlása- tulajdonjog, bíráskodás, piacjövedelem, a hajózás vámja - miatt, amit a király által kiküldött magas rangú egyházi és világi tisztségviselőkből álló bizottság rendezett. Az egyezkedésben a bizottság szerint 200 márkát meghaladó jövedelmet veszített a prépostság és káptalan, aminek fejében a fent nevezett, Zala és Somogy megyékben fekvő birtokokat kapták cserébe. A birtokok közül bizonyos, hogy Szentpéter somogyi falu volt.46

Karos új birtokosa tehát az ország egyik legrégibb egyházi testülete, az óbudai prépostság és társas káptalan lett, amit a Kézai krónika koráig fennmaradt hagyomány szerint 1012-ben első királyunk alapított. De mivel az első hiteles oklevelet csak 1148-ból ismerjük, eltérnek a vélemények az alapítás pontos idejéről. Tény ellenben, hogy a királyi alapítás és a királlyal való folyamatos kapcsolat miatt a prépostság az ország kivételezett egyházi intézménye volt.47 Az Anjou királyok uralkodása alatt a többi ó-budai egyház is jelentősen fellendült. 1310 körül épül meg az ún. kiskáp-talan a honfoglaló fejedelem sírjának gondozására, majd 1345-1348 között új templom építésére is sor kerül.48

Vidékünk falvainak az óbudai prépostsághoz kerülésével kezdődött el régiónk Zalától a szomszédos Somogy megyéhez kerülésének folyamata. Holub József úgy véli, hogy „mivel a budai káptalan e terület szomszédságában, Somogyban is birtokos volt, s egyéb somogyi birtokaihoz közelebb is feküdtek ezek mint a Balaton északi sarkánál levő zalai birtokaikhoz. A XV. században már jórészt Somogyhoz számítják ezeket..."49 Mindenesetre az óbudai prépost és a káptalan birtokává lett Karos a 14. század második felében még zalai falu, hiszen 1376-ban a veszprémi káptalan Zala megye hatósága előtt emelt panaszt, hogy a budai káptalan itteni jobbágyai az ő Merenye birtokuk határait teljesen lerombolták.50 1393-ban is Zalában folyik a vizsgálat, amikor a káptalannak újabb panasszal élt a karosi jobbágyok ellen.51 Mindebből kitűnik, hogy ez időben újra fellobbantak a merenyei határ viták.

Karos templomáról konkrét írott adatunk csak 1430-ból van: ekkor említik először a Szent László tiszteletére szentelt parochiális egyházát.52 A templom azonban - ahogy erre fentebb már utaltunk - minden bizonnyal állt már a 13. században is. Mivel azonban a hajdani templom helyén régészeti kutatás még nem folyt, annak valós keletkezési idejéről semmit sem tudunk. Az egyház a török háborúk időszakában vált használhatatlanná, de romjai még a 18. század végén is megvoltak.53

A 15. században kiújult a veszprémi püspök és a zalavári apát közötti viszálykodás, ami bizonyos plébániák fölötti joghatóság miatt még 1256-ban kezdődött. Mivel a zalavári apátság exemptus, vagyis a püspöki joghatóság alól kivett királyi apátság volt, közvetlenül az esztergomi érsek iuris-dictiója alá tartozott. Az apátság plébániáinak egy része azonban 1471-ben a veszprémi püspök kényszerítésére elismerte annak felsőbbségét, bár a király a jogtalanság miatt eltiltotta a püspököt a fölöttük való bíráskodástól54. Az ügy ellentmondásosságát kihasználva a plébánosok egy része - a karosi mellett a gelsei, komári, galamboki, rajki és az igrici -, úgy magyarázta különleges helyzetüket, hogy őket a zalai apát joghatósága alól vették ki, ezért megtagadták tőle a köteles engedelmességet. Nem valószínű -véli Holub József -, hogy itt is a veszprémi püspök befolyásáról volt szó, mert az apátnak a panaszára a pápa a veszprémi vikáriust bízta meg, döntsön a felek meghallgatása után.55 Bár a döntésről nem maradt fenn emlék, a karosi plébános továbbra is a zalai apát joghatósága alá kellett tartozzon, mivel 1512-ben több társával együtt újra megtagadta az engedelmességet.56

A 15. század 40-es éveiben Albert király halála után a rendek többsége Jagelló Ulászlót hívta meg a trónra. Az özvegy királynő, Erzsébet osztrák földre menekült. A meginduló belháború során a Marczaliak megszállták az óbudai káptalan birtokait, és annak központjában, Komárban erődítményt (fortalicium) építettek, melynek segítségével nemcsak hogy megszilárdították hatalmukat a térség felett, de innen kiindulva a környéket is sanyargatták. A környék gyakorlatilag hadszíntérré vált. A Rozgonyiak csapatai Kanizsát ostromolták, s a szorongatott Kanizsai família csak az alsólendvai Bánfiak seregeinek segítségével tudta várát megmenteni.

1444-ben a veszprémi káptalan azt a panaszt terjesztette a somogyi közgyűlésen a nádor elé, hogy a Marczaliak zalavári várnagyaik révén a Garabonc, Újlak és Merenye birtokokon termett bort, ami 4000 köbölre rúg, s más terményeket is, beszedték és taksákat is kiróttak a népekre.57 Újlaki Miklós erdélyi vajda és Thamásy Henrik főispán előtt Imre óbudai kanonok igazolta, hogy Komár, Karos, Galambok, Büki birtokok, Szentpéter, Badanaridencs, Kápolna és Banadarimusteh nevű puszták a káptalanéi, azokat a múlt zavaros időiben a Marczaliak jogtalanul elvették.58

A 15. század második felének időszakáról nem ismerünk Karossal foglalkozó oklevelet. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a falu szilárd birtoklása miatt nem keletkezett okirat. A 15. században fellendülő gazdaság e vidéken is jelentős változásokat hozott. A fontosabb kereskedelmi útvonalak mellett fekvő falvak folyamatosan fejlődtek és számos település kapott mezővárosi kiváltságokat.

A 16. század eleji gazdasági virágzásnak a török megjelenése vetett véget. A változásokból a nyugati határvidéken az első időszakban még csak keveset érzékeltek, a mohácsi csatavesztés utáni események főként az ország közepét érintették. Szulejmán 1532-es hadjárata volt az első török támadás, ami a térségre jelentősebben hatott. A Dráva mentét követő, majd Kanizsa-Kapornak irányában továbbvonuló török hadsereg azonban még nem szállta meg és nem adóztatta a vidéket, pusztítását ezért a vidék még gyorsan kiheverte. A török jelenléte csak több mint egy évtized múlva, az 1540-es évektől vált érezhetővé.

Karos török előtti állapotáról a dicális összeírásokhói nyerhetünk képet. Az 1536. évi összeírás az ekkor már Somogy megyéhez tartozó falut Török Bálint (Valentin) birtokának mondja, ahol 26 portát írtak össze.59 Tizenkét évvel később, 1544-ben Karoson 22 portát, 15 szegényt (pauper) és 19 üres (desertae) telket jegyzett fel a rovásadó készítője.60 Ez a jelentős telekszám és egyben lakosságnövekedés valószínűleg összefüggésben lehetett a török elől menekülő és itt megtelepülő lakossággal. Ez a fellendülés azonban csak nagyon rövid ideig tartott. 1548-ban az összeírok már csak 5 adózó portát és 12 nem adózó szegényt találtak, és megjegyezték, hogy mindez a törökök általi pusztítás és égetés következménye.61

Az 1548-as évben egy gyilkossággal végződő hatalmaskodási ügy kapcsán jut tudomásunkra, hogy a megnagyobbodott falu az óbudai prépostságtól mezővárosi kiváltságot nyert. Az történt ugyanis, hogy Kako-nyai Kecskés (Kechkes) Pál, a szentgyörgyvári vár prefectusa kirendelte Mátyás nevű viceprovisorát Báthory András főkapitány Hídvég nevű pusztájára (ma: Hídvégpuszta, Balatonmagyaród és Zalavár között). Úgy tűnik, hogy nem csak Hídvégen volt dolguk, mert egy kis kerülő utat tettek. Eközben nevezett Mátyás embereivel együtt az óbudai prépostságnak a Nagykomár mezővárosában lévő erődítményében (fortalicium) szolgáló Vince nevű katonáját a Somogy megyei Karos mezőváros (oppidum) Mária tiszteletére szentelt kápolnájánál megölette. Úgy látszik, hogy Kecskés is igen rossz viszonyban lehetett a prépostsággal, mert egy másik alkalommal bilincsbe verette annak egy katonáját, aki Segesd mezővárosba ment adósságot behajtani.62

Egy sikkasztási ügyben szereplő adatok alapján úgy látszik, hogy a prépostság Karossal egy időben Galamboknak is megadhatta a mezővárosi jogállást. 1549-ben ugyanis Pécsi Bornemissza Pál óbudai prépost és Gazdag Gergely, a prépostságnak Nagy Komár castellumában alkalmazott várnagya (castellanus) és provisora egyezségre léptek a Gazdag által a castel-lum jövedelméből elsikkasztott 1164 magyar forint ügyében. Eszerint ha Gazdag kártalanítja a három mezőváros: Nagykomár, Karos, Galambok és a hozzájuk tartozó Beke és Sávoly (Sawol) jobbágyait, s fizet 200 forintot, és ezen kívül kártalanítja a prépost Bertalan nevű szolgáját is (akit gyermekkora óta nevelt, s akinek a castellanus szolgája két ujját levágta), akkor a prépost eltekint a fogságba vetéstől.63

1552-ben a vámszedési jogot illetően került sor tanúkihallgatásra. Valószínűleg ezekben a zavaros időkben már nem lehetett bemutatni az eredeti okleveleket. Ezért Nádasdy Tamás országbíró rendelete alapján a zalavári konvent elé idézett (és név szerint felsorolt) Nagykomár, Karos és Galambok mezővárosok lakosai eskü alatt vallották, hogy Mátyás király idejében Nagykomár oppidumban és a hozzá tartozó Karos és Galambok oppidumokban a földesuraknak vámszedési joga volt. (Mind a három oppidum ekkor már Somogy megye része volt.)64

Ugyanezen évben aztán megismerkedhetünk a mezővárossá nyilvánítás idejével, s polgárai jogaival és kötelességeivel. 1552-ben ugyanis az óbudai prépostság három városának a polgárai megjelentek a zalavári konvent előtt és tanúvallomások alapján írásba foglaltatták az elmúlt években - amikor a török feldúlta és felégette városaikat, őket, magukat pedig családjukkal együtt fogságba vetette - elégett privilegialis levelüknek, a szövegét. Ezt még néhai László prépost adta nekik és a király is megerősítette azt. A zalavári hiteleshely anyagában azonban mára csak az újraíratott kiváltságlevél fogalmazványa maradt meg. Ennek a rendkívül nehezen olvasható dokumentumnak - amely ráadásul nem is teljes - a vizsgálatára és elemzésére remélhetően egyszer majd sor kerül. Most csak kivonatos, a számunkra feloldható olvasatú részeket ismertetjük belőle.

A három mezőváros (oppidum) élén ekkor sorrendben Gálffy Mátyás komári, Hencz Ambrus (Ambrozius) karosi és Szabó Damján galamboki bíró álltak. Az oklevél ezt követően részletesen felsorolta a három város polgárainak jogait és a földesúrnak járó szolgáltatásokat. Az irat fennmaradt része azonban csak a három oppidum urbáriális adatait tartalmazza. Eszerint Szent György és Szent Mihály napra 150-150 Ft censust fizettek. Szent Mihály, húsvét, karácsony stb. ünnepeken a földesúrnak victuálist adtak (tojás, kappan, kenyér stb.). Servitia: hidak, malmok gondozása, széna és fa szállítása, levélhordás stb. A felsorolt adatokból nem derül ki az egyes települések nagysága, csupán annyi, hogy a három település együttes nagysága 60 telek. A hatvan telekre állapítják meg a victuálist, telkenként egyet-egyet.65

A folytatódó török támadások ellenére, melyekről 1555-ben Mező-laky Ferenc is beszámol egy Nádasdy Ferencnek írt levelében,66 a település ekkor még magához tért. Az 1557-es dicális összeírás újra 20 adózó portát, a bíró portáját, 12 paupert és 2 szolgát talált Karosban.67

Sérülése miatt nem tudjuk pontosan keltezni Köves András veszprémi püspök és óbudai prépost (1553-1568) azon oklevelét, amelyben leírja, hogy az elmúlt évben nagykomári (Somogy megyei) castellumát bérbe adta Köwendi Székely Jakabnak, de most saját kezelésébe visszavette s a bérlet ideje alatt a nagykomári, galamboki és karosi stb. jobbágyoknak okozott károkért kártérítést követel.68 Köves előbb néhány évig Ferdinánd király udvari káplánja, majd budai prépost lett, s 1553-ban nevezték ki veszprémi püspökké. Továbbra is megtartotta a prépostságot, sőt a lövöldi priorságot és a fehérvári prépostságot is megkapta, hogy birtokai jövedelméből Sümeget és Komár várát rendbe hozathassa.69 Ezen adatok alapján az oklevél az 1550-es évek közepe körül keletkezhetett.

III. KAROS HATÁRFALU A TÖRÖK BIRODALOM SZÉLÉN A kiskomári vár védőszárnyai alatt (1566-1664)

A falu az 1540-es évektől szenvedett a török támadásoktól, de a török egyelőre nem terjesztette ki uralmát a vidék fölé. A 1550-es évek közepén azonban elfoglalta a somogyi várak zömét, 1566-ban pedig, Szigetvár elestével egész Somogy megye a töröké lett, kivéve néhány kisebb, a Balaton délnyugati sarkánál fekvő várat: Komárt, Szőcsényt, Csákányt és Fonyódot. Ezek a várak az ekkor alakuló Dráva-Balaton közti, vagy más néven Kanizsai Főkapitányság részévé válnak. A főkapitányságnak több lépcsőben tagolt, és elsősorban a mocsaras észak-dél irányú völgyekre támaszkodó védelmi vonala a Marcali-hát északi végétől Légrádig húzódott, így az óbudai prépostság birtokai közvetlenül a határvonal mögé kerültek. Hiába állomásozott magyar katonaság az itteni várakban, így a közeli Komárban is, a falvak lakosságát nem tudta megvédeni. A vidék falvai meghódoltak a töröknek, és a magyar adó mellett biztonságuk érdekében kifizették a töröknek is az adót. Utóbbit azonban gyakran éppen a magyar katonaság akadályozta meg.

A török fokozatosan építette ki a maga közigazgatását. A legnagyobb területi egység, a tartomány, azaz a vilajet (pasalik) volt, élén a pasával, vagy más néven beglerbéggel. A vilajeten belül találjuk a szandzsákokat, élükön a bégekkel. A szandzsákok pedig náhijékxe voltak felosztva. A közigazgatási egységek határai nem voltak merevek, sőt nagyon gyakran változtak. Az első időszakban a Dunántúl meghódított területe a budai vilajethez tartozott. 1600-ig a Balatontól délre eső területeken elsősorban a koppányi, a pécsi és a szigetvári szandzsákok osztoztak. Kanizsa elestét követően megalakult a kanizsai vilajet, a hasonnevű szandzsák, és ide kapcsolódott a pécsi és szigetvári is.

Arról, hogy Karost a török adózásra kényszerítette, először az 1565-66-os török adójegyzékből (defter) ismerünk adatokat. Ennek alapján bizonyos, hogy a vidék megadóztatására csak Szigetvár elestét követően került sor. A törökök a komári várhoz tartozó falvakból - a várat valójában nem foglalják el - önálló adóztatott kerületet szerveztek, melybe Komár, Kolon, Malona, Galambok, Újlak és Karos tartozott. Érdekes, hogy közülük a török összeírás csak Komárt nevezi városnak. E jegyzék szerint Karos a szigetvári szandzsákban lévő Komár nahije része volt, és 5 házzal adózott. A házszámok Komárban 10, Kolonban 6, a többi faluban 5-5.70 Ez a házszám egyben jelzi, hogy a török 1566. évi pusztítása ennek a vidéknek, így Karosnak a lakosságszámát is nagymértékben megritkította, a falu éppen csak hogy létezett. A sokat szenvedett jobbágyság ráadásul még a saját katonaság önkényeskedését is el kellett viselje.

1570-ben Károly ausztriai főherceg felhívására Koncz András a Somogy megyei komári, Wassas Balázs pedig a karosi jobbágyok képviseletében jelentette a zalavári konventnek, hogy Majthényi László komári kapitány az elfogott jobbágyokat, Sinke János vicekapitány kezességére, váltságdíj fizetése mellett hazabocsátotta.71 Ekkorra a falu már kissé magához tért és mint a pécsi szandzsákban lévő kaposvári nahije része, 12 ház után fizetett a töröknek adót. Az összeíró azt is megmondja, hogy Karos falu Komár mellett fekszik, jogállása bérlet, 75 akcse értékben.72 Nem véletlen, hogy most már mezőváros helyett faluról beszélünk. A komári kapitány 1574. február 20-án kelt levelében úgy jellemzi a vidéket Batthyány Boldizsárnak, hogy „Komárhoz az minemű három falu vagyon, ki azelőtt mezőváros volt, Komár, Karos és Galambok, ezek többnyire elpusztultak az török miatt, elégtelenek az épületre"73 1580-ra Karos falut (possessio) teljesen elpusztítottnak találták.74

Ezekben az években Karos és vele az óbudai prépostság birtokai már királyi kezelésben voltak és a komári vár ellátását szolgálták. Ez tűnik ki az 1582-es dicális összeírásból is, ami szerint az újra éledező faluban három portát találtak.75 A század végére, Kiskomárom mezőváros 1597. évi birtokösszeírása szerint, Karos falu, ha nagy áldozatok árán is, de a korábbiakhoz képest tovább növekedett. A kiskomáromi váruradalomhoz tartozó faluban a telkek száma ekkor 16, a pauperekkel együtt. Az ekék száma 4, egy jobbágy átlag 8 hold szántóföldet művel. Az összeírás készítője azt is lejegyzi, hogy a falut a törökök kipusztították, 108 embert hurcoltak el. A karosiak szolgálatai ekkor a következők voltak: szőlőművelés a várkapitány számára, szénakaszálás, cséplés, a kapitány borainak kimérése, kisegítő szolgálatok a várhoz, kilenced szolgáltatása a borból.76 Majdnem hasonló állapotot tükröz a következő évi összeírás is, amely 14 házat jegyez fel a Kiskomári várhoz tartozó faluban.77

1600 őszén a török nagyvezér seregei hosszú ostrom után bevették a Délnyugat-dunántúli védelem kulcsát, Kanizsa várát. A nagyvezér táborába tartó budai pasa seregei ugyanekkor elfoglalták Kiskomárt. A következő évben Ferdinánd főherceg vezetése alatt felvonuló haderőnek Kanizsát nem sikerült visszavennie, de Kiskomár újra magyar kézre került. Azonban a Balaton és a Mura közti védelmi vonal teljesen megszűnt, Kanizsával együtt török kézre kerültek a Kanizsa környéki kis várak is, ám ezekbe a törökök nem ültetnek védőket, hanem lerombolták őket. (Pl. Keresztúr, Fityeháza, Molnári, Csákány, Szőcsény, Újudvar, Kacorlak stb.).

A török legnyugatibb tartományának székhelyével, Kanizsával szemben a császáriaknak új főkapitányságot kellett szervezni. Az új védelmi vonal Kiskomáromtól a Zala völgyére támaszkodva Zalalövőig húzódott, majd a Kerka völgyében a Muráig, és a Muraközben a Dráva-Mura összefolyásánál fekvő Légrádig nyitott szájú zsákként kerítette be a török kézre került erődöt. A zsák szája Kiskomár és Légrád között Somogy felé nyílt ki. Ennek a szélére, éppen a frontvonalra került Karos, melynek sorsa ettől kezdve a két fél jóindulatától függött. És ahogy az adatokból látni fogjuk, Karos minden pusztítás és szenvedés ellenére mindig újjáéledt, lakói ragaszkodtak hozzá, bárki pusztította el, mindig újjáépítették.

1612-ben sajátos életjelet adott a falu: Csákán Balázs Karoson lakó jobbágy panaszt tett Erdély András ellen, aki két lovát ellopta.78 1637 őszén azonban Karos lakatlan, puszta falu volt.79 Ám hat évvel később már megint lakták. Az 1640. évi, az esztergomi káptalan levéltára által megőrzött urbárium szerint Karos 50 Ft évi censust fizetett, a malom censusa 1 Ft, valamint természetben is adóztak (tyúk, birka stb.) Ugyancsak az esztergomi káptalan őrzi azt a szerződést 1650-ből, ami a karosiak viszonyát rendezi a kiskomári kapitánnyal. Eszerint a karosiak a földesúri javadalmakból részt kapnak s a földesúr részét is árendálhatják. 1663-ban a török újra elpusztította (devastrálta) a falut, de 1668-ban a karosiak már ismét 25 Ft censust fizettek, s 1679-ben 39 sessio, 12 populosa és 27 deserta volt a falu telekállománya.80

Az 1640-50-es években számos hír szól Karosról a Batthyány család levelezésében, melyek azt bizonyítják, hogy a falu a nehéz viszonyok között is tovább létezik. 1644-ben Batthyány Ádám a végvárak kapitányaihoz írott levelében közli, hogy a sarcot Karosba szállítják, s innen fogják majd Körmendre vinni.81 1646. február 27-én Ányos Pál azt írta Kiskomárból, hogy a török megrabolta a vár körüli falvakat, Újlakot, Merenyét, Karost és Garaboncot.82 1649. január 22-én Ahmet Ali kanizsai bég és az agák intéztek levelet Batthyány Ádámhoz, melyben arról panaszkodtak, hogy Széchenyi György püspök Galambok, Karos és Komárváros lakóit magas adókkal, bírságokkal gyötri.83 1650 tájáról újabb török levél kelt a Karos környékbeliek ügyében. Musztafa pasa Kanizsáról írt Batthyány Ádámnak. Kapronczi Géczi vajda 15-20 lovassal magrabolta Zalaapáti, Merenye, Karos, Komárváros, Galambok, Récse, Pocfölde falvakat. A marhákat elhajtották, s jobbágyokat is vittek magukkal megkötözve Kaproncára. (Koprovica - Horvátország).84

1651 augusztusában újabb nagy csapás érhette Karos vidékét. Ekkor ugyanis a kanizsai pasa, bár „békeidő" volt, mintegy 6-7000 emberével megtámadta a kiskomári végházat. Ez a végház már jó ideje rengeteg bosszúságot okozott nekik. Innen lehetett ugyanis támadni a Kanizsa és a birodalom belseje közti utakat, s itt volt a zalai végvidék török elleni kémközpontja is.

A törökök augusztus 15-én reggel négy órától délután háromig ostromolták a várat. Mind a végbeliek, mind a törökök jelentős veszteségeket szenvedtek. Bár a várat nem sikerült elfoglalni, a várost és a majort felégették. Valószínűleg hasonló sors érte a környező falvakat is. Az események majdnem nyílt háborúhoz vezettek. A vármegye nemesi felkelést rendelt el, Batthyány Ádám és Zrínyi Miklós hadai is Kiskomár alá vonultak. Megmozdult a bécsi udvar is, segélycsapatokat küldtek. A komári mezőn gyülekező, mintegy 7000 főre duzzadt had a segesdi török vár alá vonult és azt kezdte ostromolni. A bécsi udvar azonban a további hadműveleteket leállította, miután a szultán megüzente, hogy a kanizsaiak önálló akciójáról volt szó és a bűnösöket megbünteti.85

A 17. század második felének adatai a korábbiakhoz hasonló jellegűek, elsősorban adó és erőszakos cselekmények ügyében keletkeztek. A megmaradt falvak, így Karos is sokat szenvedtek a fizetetlen katonák, elsősorban a sajátjaik dúlásaitól. Széchenyi György püspök 1654. április 29-én Egerszegen kelt levelében így írt: „Szinte megnyomorították a Szála két mellékét a végbeliek, a többi között zalaváriak, kapornakiak úgy csapnak ránk, mint a törökre, a két Páhok inned túl Galambok és Karos... "86

Ez idő tájt jelentős változások történtek a vidék vallási életében is. A l6. század közepe után a lakosság nagy része hitet váltott. Először a lutheránus (evangélikus), majd a református (kálvinista) tanok szereztek maguknak több hívet. A reformáció tanainak fellegvára a végvár, legjobb őrzői pedig a végvári katonák voltak. A változások hordozója, mint a terület birtokközpontja s egyben legjelentősebb végvára, a komári vár volt. Kanizsa török kézre kerülése után pedig Komár nemcsak a végvidék, de a protestantizmusnak is az egyik legerősebb bástyája lett. A 17. század elején a református egyházmegye székhelye, melyhez kezdetben megközelítően nyolcvan, 1629, a külső somogyi egyházmegye megalakulása után pedig mintegy negyven anyaegyház tartozott. A reformáció számos nagytekintélyű tudós alakja szolgált itt, közülük is a legnevesebbek Pathai István és Kanizsai Pálfi János püspökök.87

Bizonyos tehát, hogy a karosiak is áttértek az új hitre, amit az 1634. augusztus 26-án történt események is alátámasztanak. Ekkor Karosi Vavas Jánost, ki a karosi pásztort, Fabrit Pált gyalázatos káromló szókkal illette, arra ítélték, hogy kövesse meg a templomot és a prédikátort, majd a következő vasárnap a karosi eklézsiát is.88 Az eset leírásából az is kitűnik, hogy ekkor még használatban volt, állt a karosi templom, ám a falu a zalavári apátság kötelékéből sem szabadult ki, 1653-ban a falu tizedjövedelmei a zalavári apátságé voltak.89

Az 1664. év ismét jelentősebb változást hozott Karos életében. A térség újra háborús események színterévé vált. 1663-ban kitört a nyílt háború a törökkel. Köprülü Ahmed hadserege bevette Felső-Magyarország egyik legkorszerűbb erődítményét, Érsekújvárt, miközben a kanizsai török erők Zrínyi új erődítményét, Uj-Zrínyivárt és a Muraközt támadták, ez utóbbiakat azonban sikertelenül. Válaszul Zrínyi Miklós 1664 január-február havában a birodalmi német hadak segítségével végrehajtotta a kor egyik leghíresebb hadi vállalkozását, az ún. téli hadjáratot, melynek során az eszéki Dráva hídig jutott és azt fel is égettette. A hadjárat során Pécs kivételével az északi Dráva környék minden török erődítményét elfoglalták, majd április 28-án megkezdték Kanizsa ostromát. Június 2-án azonban a felmentő török sereg közeledtére az ostrom megszakadt, sőt a törökök az ostromlók után eredve nekikezdtek Új-Zrínyivár ostromának is, amit június 30-án el is foglaltak, majd július 7-én felrobbantottak. Ezután a nagyvezér úgy döntött, hogy mielőtt Bécs (a Rába folyó) irányába indul, véglegesen átrendezi a környék katonai erőviszonyait. Ezért Új-Zrínyivár elpusztítása után - a török Kanizsát legjobban veszélyeztető másik vár -, Kiskomár ellen fordult.

„Midőn ugyanis Kanizsára ért volna (ti. a nagyvezér) - írja a hadjáratokban résztvevő Esterházi Pál - néhány ezer katonáját Kiskomáromba küldve parancsot ad a Kanizsával szembeni végek megostromlására. S alig hogy ez bekövetkezik, az őrség hirtelen megadja a várat. Az ostrom harmadik napján készített feltételek értelmében tehát a mieink e helyről eltávoztak; tudniillik a német katonákkal együtt sem voltak többen háromszáznál, s mivel a vár a védelemre a legkevésbé sem volt alkalmas, senki sem csodálhatja, hogy hirtelen feladták, ugyanis az egész vár fából készült, s ha tüzet fog, a legrövidebb idő alatt elpusztulhatott volna." A török június 14-én ért a vár alá, ahonnan Sárkány Ferenc azt írta, „negyednapnál tovább nem tarthatja a várat". A védők végül is június 16-án adták fel a várat,90 melyet a törökök július 18-án felrobbantottak.91

A hadjárat során a törökök még több, útjukba kerülő zalai várat elfoglaltak (Kapornak, Pölöske, Kemend, Egerszeg,Egervár), de végül is augusztus l-jén a Montecuccoli tábornagy által vezetett seregtől Szentgotthárd mellett vereséget szenvedtek. Az ezt követő vasvári békekötés - melyet a kortársak is szégyenletesnek neveztek - a töröknek tett engedményei között arról is rendelkezett, hogy Kiskomár és Új-Zrínyivár nem épülhet újjá. Ezzel már semmi sem veszélyeztette a kanizsai török összeköttetését a birodalommal, és az addig a kiskomári vár oltalmát élvező helységek, köztük Karos is teljesen török uralom alá jutottak.

Karos küzdelme a túlélésért (1664-1690)

A kiskomári vár feladása után a legközelebbi magyar végvár Zalavár maradt, melynek feladata - nagysága és elhelyezkedése következtében -csak a Zala mocsaras torkolatvidékén fekvő átkelők védelme lehetett. A karos környéki falvak lakói ettől kezdve egyértelműen a török alattvalói lettek. Így alakult ki az a helyzet, hogy a megmaradt adózó falvakat most már a török oltalmazta, s a végváriak pusztították. Az 1670 körül írt levelében Musztafa kanizsai „bég basa" Batthyány Kristófnak arról panaszkodik, hogy a kaproncai hajdúk Zalaapáti, Merenye, Újlak, Gelse, Újudvar, Karos, Komárváros, Galambok, Récse, Pocfölde polgáraitól marháikat elvitték, több polgárt megkötözve Kaproncára vittek.92 Úgy látszik, hogy a Dráván túli végek katonái előszeretettel rabolták ezt a vidéket, mert 1686. július 13-án Agi András Kapornakról írt levelében ismét arról tudósít, hogy németek és horvátok átjöttek a Dráván és feldúlták Karost, Galambokot és Komárt.93

A erős élni akarás példájának tekinthető, hogy a megmaradt falvak lakói az elhagyott javakat a pusztítások közepette is igyekeztek hasznosítani. Ez ellen persze az eredeti tulajdonosok felléptek. 1685-ben Csányi Bernát tiltakozását kérésére Zala vármegye oklevélbe is foglalta. Ebben eltiltják Csány puszta használatától Misefa, Kehida, Igric, Zalaapáti, Szentpéterúr, Almás, Rada, Karos és Kapornak lakóit.94

Ezek az évek már a török megszállás utolsó időszakát jelentik. 1683-ban a Bécs elfoglalására vezetett sikertelen török hadjárat felrázta az európai közvéleményt. Bebizonyosodott a nagy hódító legyőzhetősége, s elérhető közelségbe került az országból való kiverésének lehetősége. 1686. szeptember 2-án Buda tornyairól lehullt a félholdas zászló, megkezdődött az ország felszabadítása. A felszabadító hadjárat fő csapásának iránya a nagy folyók, elsősorban a Duna mente volt. Az erősebb török várakat, helyőrségeket, amelyek a felvonulást nem nagyon veszélyeztették, blokád alá vették és egyszerűen maguk mögött hagyták. így Buda felszabadítása után, a török nyomába induló szövetségesek már október 22-én Pécset, november 12-én Kaposvárt is elfoglalták, bár a mélyen ezek mögé húzódó várak még török kézen voltak. 1688 nyarán, amikor már Belgrád ormairól is lekerült a török lobogó, a Dunántúlon, Szigetváron és Kanizsán még a török volt az úr. Mikor azután 1689. január 26-án Szigetvár is kapitulált, Kanizsa egyedül maradt.

A török kiverésére bevonuló seregek utánpótlásuk biztosítása érdekében semmitől sem riadtak vissza. Pusztításuk meghaladta a korábbi időszakét. Még azokat a magyar és a török végek között élő falvakat is módszeresen kifosztották, melyek lakói javaik zömét évszázados tapasztalataik alapján mindeddig sikerrel el tudták rejteni. Radonay Mátyás zalavári apát Zalavárról 1687 őszén arról tudósít, hogy az elmúlt évben gróf Sulcz generális katonái és a horvát hadak 5000 mázsa gabonát, 562 ökröt és sertést és 30 lovat vittek el Komárvárosból, Galambokról és Karosról.95 A török háborúk legsúlyosabb csapását mégis az utolsó években kellett hogy elszenvedje Karos.

Kanizsa bevételét ugyanis - a többi várhoz hasonlóan - ostromzárral, kiéheztetéssel tervezték a hadjárat szervezői. Ezért arra törekedtek, hogy a kanizsaiak sehogy se jussanak élelmiszerhez. Mivel nemcsak a koncentráltabb kitörések megakadályozására, de még a jó áron való élelmiszer-csempészés kockázatának csökkentésére sem állt elegendő katonai erő rendelkezésre, a legdrasztikusabb eszközökhöz nyúltak: a környék lakott településeit pusztították el. Amit másfél évszázad harcai nem tudtak elérni, azt végül a „felszabadítók" megtették, évekre elűzték Karos lakóit. 1687 áprilisában Nagy Ferenc egerszegi kapitány Batthyány II. Ádámhoz címzett levelében azt írja, hogy tudomására jutott, a zalavári kapitány megparancsolta a Kanizsa környéki falvaknak, hogy falujukat pusztán hagyják, mert neki őfelségétől parancsa van, hogy ezeket elpusztítsa. Galambok, Karos, Újlak lakói már elfutottak, a kapornakiak is indulni készültek.96 Kanizsa végül is 1690. április 13-án nyitott kaput szabad elvonulás fejében Batthyány II. Ádám gróf és Zichy István gróf csapatai előtt. Csak ezután nyílt lehetőség arra, hogy három év után hazatérjenek. Amivel a karosi polgárok még abban az évben éltek is.

FORRÁS :  hirmagazin.sulinet.hu